Egy átlagosnak tűnő naponestefelé kibújtam a bőrömből,
amit általában ( reggel) felveszek mindenestül
de ekkor megálltam ott…  valahogy teljesen egyedül.

Felakasztottam ruhámat a fogas inasra, 
most meztelen lettem egymagamba,
ott lógott mint fán az üres edény,
ömlött belém: ez vagyok én? - kérdem én.

Néztem azt a rongyot. Ez lennék?
holnap is magamra veszem ezt az ént?
csak álltam, néztem a gyűrött ing szélét,
ma is fájt az emberi hamis lét, a színjáték.

Minden nap arra ébredtem,
már csak ma kell gúnyámban bújva mennem,
felvettem mindent aminek hittem magam,
egész nap cipeltem súlyos önmagam.

De ma este valami történt,
sem a világot, sem magam nem hibáztatta elmém
mégsem cipelhetem a világot
magamat meg benne nem találom.

Hirtelen születtem mint a remény,
mégsem tudom ki vagyok én.
Egész este az oltárnál ültem,
és zakatolt az elmém szüntelen.

Talán hajnal lehetett, 
mikor az utcára kikecmeregtem,
kint csönd, bent félelem,
remegő kezem az egek felé emelkedet.

újra régit üvöltöttem az égieknek:
szabadítsatok meg magamtól Engem!
Egyszer csak egy reménycsillag rámkacsintott,
a hajnal hosszas hajával beborított.

Földre roskadva ébredtem.
Elindulok.Döntöttem!
Megszabadítom képzetem,
és összeszedtem összes énemet.

Tettem a batyuba egy szerényt,
üzletembert és hős legényt,
szerelmest és gazdag ént,
nyomorultat és szegényt.

Mindent bepakoltam, az egészt,
semmi sem maradhat itt, sem félsz
sem a boldog örömteli lény,
az összes egyént elviszem innét.

Hosszú lesz az út. Tudtam,
feladni már mégsem bírtam,
hisz szenved eleget az én,
láttam azt is amint félt és remélt.

Elindultam hát a (szent helyre) a végtelenbe,
félelemmel megtelve,
önmagamat átölelve,
magamtól rettegve.

Sötét volt belül,
fénylett az út a harmatcsepptől,
szemem elhomályosodott, nem rezdült
s eltűntem e világi létből mindenestül.
…

Elaludtam a semmi közepén,a lét peremém,
ahol sokat lógattam lelkem lábfejét,
itt eszméltem magamra ismét.

e létben is azt hittem szintén,
vagyis elsőre nem is tudtam még
más lettem én és más a lét,
a múló valóságból kilépet az egyén.

Reggel aztán ismét megyek a ruhainas felé,
s mintha eltűnt  volna, aki felveszi szerepét,
az alvó ember bennünk ébredni fél,
inkább felveszi egyéniségét.

Kedvesemhez mentem volna búcsúzni,
mentem is, ahogyan ez szokott lenni,
még mindig azt hittem minden a régi,
de nem. Itt meztelenre kell vetkőzni.

Azt a halom ruhát, mint a csodás személyt
ölelném őt, de kedvesem egy szóval jön felém:
én itt vagyok, engem nézz!, kit szerettél az imént?
de én csak szorongattam …  az öltözetét.

Meztelenül állt ő a félhomályba,
kerestem a hangot a valóságba,
egyszercsak szorítja kezemet
nézd! itt vagyok meztelen egymagamba.

Nem! Ez nem te vagy! Ordítja az énem,
te csillogó ruhában vagy a feleségem,
van sok gesztusod, félszed, éned,
nekem az kell, A személyiséged.

Csábíthaszt dísztelen ruhával,
bőrőd íves vonulásával,
eldobhatsz ezerszer ha úgytetszik,
csak azt szerethessem, aki nekem tetszik.

Drágám, ilyen gúnyát máshol is kaphatsz,
képzeteidet szeretheted bátran,
de akit most szeretni vélsz,
az nem egyéb mint elképzelés.

…