Szabadság,mint az egység élménye.
(Szóismétlésekért elnézést, oka van a megérthetőség miatt.)
Megszabadulás, a saját dédelgetett elképzelésünktől.
Amikor megérint a nem elkülönülés, a választás nélküliség (Kibillenünk elvárásainkból és nem a szeparálás valami melletti vagy elleni motivál és eltűnnek az emberi hitrendszerek vagy azok különbségei, hogy bármit tudunk a másikról azon minták alapján amit valójában mi tapasztaltunk meg és nem a másik. Nincs kijavítani való kényszerünk magunkban vagy másokban, nem akarjuk az egész világot kényszeresen meggyógyítani.) akkor nem tudhatjuk, hogy sírunk-e vagy nevetünk-e, olyannak tűnik minta mindegy lenne melyik van, vagy nem lenne különbség. Nincs késztetésünk megvédeni bármit is magunkból, tisztán látjuk, hogy nincs mit megvédeni magunkból, hogy múlandó dolgok mellett álltunk ki. Amikor búcsút mondunk a biztonságnak, annak a biztonság érzetnek ami az emberiség által kialakított változó szabályrendszerére épül.
Amikor az ősbizalom visszatér belénk és elenyészik a félelem. Visszatérve, de ez mindenképp elviselhetetlenül mélységes önmegdöbbenéssel jár rálátni milyen egyszerű és természetes minden, ez, maga a teremtés létezése. Ilyenkor szinte meghatottan, az egység érzése jár át bennünket, a Mindenség kegyelmét és könyörületességét érezzük és annak határtalanságát, és megdöbbentő csenddé válunk mint időnként talán a meditációs esteken, de az is lehet hogy sírás, oltári vihogás és bármi más törhet elő a megnevezhetetlen érzés szépségéből. (egyszerre szomorú és hálás valamint örömmel és derűvel teli) Aztán majd egyszerűen szokatlan és ismerős is. Visszaolvadunk valahová, ahová mélyen mindig is tartottunk és tartozunk is eme kis “önfelfedezősdi”, magunk “megtapasztalósdi” játék után, nem különbözve egységben vagyunk ott visszaolvadva. Úgy tűnik sokunkban ennek tűzereje lobog. Ez egy megdöbbentő érzés mindnyájunkban, olyan vissza oda ahonnan jöttünk érzet, a hazatéréshez hasonlítható. Talán a kereszténység ezt nevezi mennyországnak. Az nem tudom milyen, de meg vagyok valahogyan győződve arról, hogy ez az, ezt lehet földi paradicsomnak nevezni, mert bár tudatosan, tudatában vagyunk magunkról mint test és gondolatok, érzések, érzelmek és érzetek ( mindennek magas tudatában vagyunk az adott pillanatban), mégis szellemi lényként / is tapasztaljuk ittlétünket valami segítségével, által. És ez szinte elviselhetetlenül mélységes. Nem értjük innen, hogyan félhet bármitől is az emberiség, egyáltalán, hogy nem létező dolgoktól hogyan lehetünk dühösek és ez valamilyen döntést eredményez, valamilyen választást valami ellen vagy mellett. Búcsút intünk a biztonságnak, a biztonság kialakított képzetének. Mi lenne, ha egyszer elengednénk választási hajlamunkat? Mintha tudnánk nincs mi közül választani, mert mindig a megfelelő dolgok történnek!? Visszatérve a választás kényszeréhez. Ilyenkor az elménk mást akar mint ami van, mást tartanánk és tartunk valamilyen megfontolásból helyesnek mint ami van. Nemlétező dolgokat kreálunk és majd valóságossá tesszük és a valóságosságát próbáljuk fenntartani valamilyen indíttatásból, megérzésből vagy információkból. Mintha dühünkkel vagy bárminkkel valamit óvni, megvédeni akarnánk, de innen rájövünk, hogy nincs mit megvédeni, nincs mit megóvni magunkban. Ezek csak kabátok és cserélhetők, egyszer egy szép napot mind levetjük mindnyájan. És ekkor ott állunk meztelenül a szelídség békés jóságában.
Aztán itt van a szeretet. A szeretet játszmáját, esetleg tudatlan érzelmi játszmáját is csodálkozó értetlenséggel nézzük, hogy mit is címkézünk fel valójában szeretet címszavával ebben is benne félelmeink vagy vágyaink.
Ha nem is tudatosul bennünk, de mindnyájan az egységre törekszünk. Amikor elkezdünk meditálni, akkor önmagunkkal való egységre törekvés jelenik meg természetes erőfeszítés nélkül (1-1 tradícióban másképpen címkézzük fel mi emberiség, mint pl. ürességgel, tudattal vagy tiszta tudattal, végtelen tudattal, létezéssel vagy létezés örömével, istennel, mesterrel, természettel, szellemekkel, éntelenéggel…, és mikor egységben vagyunk önmagunkkal, akkor tudunk erről és a Mindenség tudva így önmagáról önmagát tapasztalja nem “rajtunk” keresztül. Azt mondják kimondhatatlan. Csupán rendben van minden, mindenféle különleges felhajtás nélkül.
Amikor tiszta önmagunkat érzékeljük, érezzük saját valós szellemi lényként magunkat, ekkor harmóniába is kerülünk a funkcionális “énünkkel”, a túlélés mesterével és az szelíd játszótársunkká alakul. Ha pl. remetének vonulunk, akkor is az egységre, önmagunkkal való egységre “törekszünk”, a Mindenségbe visszaolvadásra.
Amikor szerelembe esünk és szinte örömmel adjuk fel magunkat a közös szerelemért, egy immár közös 3. isteni formáért. Ilyenkor még azt sem latjuk ha valami másképpen van, mint ahogyan azt érzékeljük, mert melyik valós számunkra?. Ilyenkor ismét megjelenik a láthatatlan mi, a Mindenség az én és a te-n túli. Ez is egy másik útja a visszaolvadásnak, és hálásak lehetünk azért, hogy ilyen formában is megtapasztalhatjuk.
Amikor családot alapítunk, akkor szintén az egység élménye lengi át a létet, ahol szintén megjelenik a 3. virtuális személy, a közössé válás, a nem elkülönülés öröme, szebb esetekben az egység élménye, amely egységre emberként is mindnyájan vágyunk. Vágyunk saját magunkkal egységben lenni, és ebbe (sajnos vagy hál Istennek) embertársaink és a természet is beletartozik, kivétel nélkül.
Ha egységben vagyunk önmagunkkal, szerelmünkkel, párunkkal, könnyedén jön a többi. Ha nem, akkor csak elburkoljuk családunkat másoktól és oda menekülünk. Csak a család számít, mások nem tartoznak hozzánk érzése lengi át. Amikor ez nincs, azt hisszük nem a megfelelő helyen vagyunk és tovább szeretnénk állni keresve valami jobb szebb érzést vagy ideát, de valójában nekem úgy tűnik az egységet keressük a kapcsolatokban és önmagunkban is. Meditálj!
( Ilyenkor nem az egész emberiség a családunk, hanem csak páran.) Magunkat különbnek érezzük a másiknál, ha nem vagyunk egységben önmagunkkal és ez elválasztáshoz vezethet (Jól vagyunk úgy ahogy vagyunk, csak egyszerűen természetesnek kell lennünk, visszatérni faék egyszerűségű tiszta természetünkhöz.), másrészt a szerelem is csak piciny párkapcsolatunkra korlátozódik ilyenkor. Biztosan feltűnt már neked is, hogy a szerelem kúltúránként mi emberek más-más módon szabályoztuk le érthető okokból talán, nem tudhatom, hiszen mindig pár emberre korlátozódik csak. Van többnejűség, többférjűség, szülőanyák … És ahová születtünk, azt tartjuk helyesnek. Ezzel nem arról van szó, hogy hagyjuk el a párunkat akit tisztelünk és szeretünk attól függetlenül,hogy mit kapunk tőle vissza. Mert ez nem üzlet, bár ma effélék is vannak.
Aztán az emberiség egységre törekvését (magával másokkal és ezeken keresztül a Mindenséggel) és természetes hajtóerejét vagy tüzét mi sem mutatja jobban, hogy szeretünk közösségben élni, létezni, nem is szólva arról, hogy általában szeretünk valamilyen közösséghez tartozni, mint bővebb családunkhoz jobb esetben.
Hogy ez az indíttatás honnan jön belőlünk, az végtelenül trükkös és csalóka lehet, sok mindent elrejthetünk e mögé, és esetleg az emberiség önmagát megtámadó formájává alakulhat. Mint napjainkban egy ember szervezetén belül az új keletű autoimmun betegségek önmagunkat támadják meg önmagunk védelme érdekében! Ezt fedezhetjük fel a társadalmi csoportosulások merev álláspontjaiban, ahol a középpontban az eszme, a feladat van és nem maga az ember és annak kapcsolata. Értjük ez alatt akár csak önmagunkat saját magunkkal való kapcsolatában, nagyon fontos önmagunkhoz kapcsolódásunkat, viszonyulási rendszerünket. Azt,hogy milyen szemüvegen keresztül szemléljük önmagunkat vagy ítéljük meg a külvilágtól valamilyennek.
De az egység élménye/ érzete változatlan mindenben és mindnyájunk törekvésében. Amikor egységet érzünk akkor végtelenül szabadok vagyunk elképzeléseinktől, és a szabadság, a szerető kedvesség válogatás nélkül jelen van!
Legyünk egységben derűs önmagunkkal. Meditálj!
Szeretettel ölellek, namaste!
CSÖND A MEDITÁCIÓBAN.
Közös meditáció, szanga, természetesen ingyenes, felajánlás sem kell:
0 Hozzászólás