Milyen lennél koncepcióid nélkül? Mi a szabadság? Ki vagy te?

(Egy felismerés töredékei Indiában.)

Olyan, vagy úgy tűnik, mintha mindig valamilyen koncepciót követnénk, vagy szeretjük azt hinni és szükségét érezzük. (Ha nincs, akkor általában alkotunk egyet, egy okrendszert.) Ezen hit, a múltbeli vélt tapasztalatainkra épül (vélt tapasztalat egy vélt/elképzelt világlátáson és szemüvegen keresztül.), legalábbis ezzel adunk ennek magunknak erre létjogosultságot, egyféle magyarázatot. Másrészt pedig, valamilyen meglévő koncepció rendszerrel azonosítjuk magunkat.

De hogyan is jelent meg bennem ez, vagy ennek elvetése? Milyen lenne koncepciók nélkül? Milyennek látnád a dolgokat, a téged körülölelő világot? Ki vagy te a koncepcióid nélkül? Ki?

Alapvetően olyan hitrendszerre vagy vélt tapasztalati rendszerre rendezkedtünk be egészen mélyen, szinte az elme mélységéig, hogy fejlődünk, tartunk valahová és hogy erre folyamatosan szükség van, (ezen elv szerint). A változást szinte kizárólag csak egy fejlődési struktúrában tudjuk elképzelni. Tehát, bármilyen változást egy előző állapot fejlődési következményeképpen tudunk csak elképzelni, amelyet mi emberek folyamatosan igyekszünk megvédeni. Mintha ehhez az ok okozathoz minden esetben ragaszkodnánk (amikor nem kellene akkor is) és fantazmagóriákat gyártunk hozzájuk. Időnként olyannak tűnhet, mintha valami tudás érzetét sugallna magunknak (De ez kinek is szól? Ki mondja ezt bennünk?) Azt gondoljuk, rájöttünk önmagunkkal kapcsolatos összefüggésekre, hogy mi miért történik. Így hát, az emberiség feltalálta az ok-okozat játékát, amelyre támasztékképpen hagyatkozunk. (Megélésem szerint, tévesen.)

Ám mi lenne, ha egyszer csak spontán beállna egy változás nálad, mindenféle előzmények nélkül? Hívhatnád ezt csodának (tiszta intuíciónak) is, ha úgy tetszik. Bár meglátásom szerint ezek normális dolgok, nem csodák, csak éppen a fejünkben lévő koncepciókhoz képest tűnnek annak. Ami nem a múltad következményeképpen jön/ jött volna létre, hanem hihetetlen módon, a jelenben spontán jelenik meg. Nem a múlt, a megtörtént dolgok következményeképpen, nem annak okaként, -amelyre vagy büszkék vagyunk vagy további elképzelésekkel bánthatjuk magunkat és környezetünket-, ami az adott kontextusból tekintve, teljesen rendben van. Ha ettől szenvedünk, lehetőségünk van ezt elereszteni. Ha egyszer megengednéd a jelennek, hogy ne a múltad folytatása legyen, akkor ott megjelenik majd valami. Hívhatod ezt bárminek, misztifikálhatod bárhogyan, nem ez a lényeges. Ilyenkor ott valamivel a jelenben és a jelennel egy meghittebb kapcsolatba kerülsz, kerülünk. A múltat vélt tapasztalataink alapján értelmezzük és a jelenben próbálunk neki értelmet adni úgy, hogy a jövő megjóslása vágyával koncepciót, vélt következtetéseket alkotunk belőlük. Az is előfordulhat, hogy a valóságtól függetlenül.

Engedd meg, hogy ne a múltad folytatásaként vagy egy vélt koncepció alapján  légy a jelenben!

Engedd meg magadnak, hogy szabad lehess minden hitrendszertől, vélekedésedtől és koncepcióidtól, valamilyen értelmezés alapján tanult vagy alkotott fogalomtól függetlenül. Ha ezt megengedhetjük magunknak, akkor olyan gondolatok hagyják el a szánkat, olyan tettek a kezünket, amik áldott érzetet adnak és mély örömteli megdöbbenéssel járnak és elkezdünk valami rajtunk kívülálló dolgot is érzékelni magunkban, (mintha nem csak mi cselekednének magunkban).

Tudod mit jelen szabadnak lenni? Nem hinni magadat valakinek? Nem a múltadnak hinni magadat a jelenben vagy annak folytatásaképpen? A múlt nélküli jelenben magaddal szemben megengedőnek lenni a jövő folytatásának vágya nélkül, nem érezve magadat valamilyennek, nem érezni a cselekvés vágyát, csak a végtelen jelenben lenni a valamivé alakulás és az én megcsinálom íze nélkül.

(Monológ magamhoz: mik tudnak eszedbe/eszünkbe jutni. Csak azok, amiket ismerek, volt tapasztalatom vagy hallottam róla, amivel feladatom lehet, mert mélyen valami a figyelmem tudatába emeli. Mi lenne, ha ezekből kiemelkedve váratlan dolgok is megjelenhetnének életemben/életedben a fentiek vágya nélkül.)

Addig, amíg bármiről képes vagy elhinni vagy azt mondani magadnak, hogy ”úgysem fog menni, vagy elképzelhetetlennek gondolod, éled meg”, addig csak a megszokott koncepcióid folytatása tudsz maradni, divatos nevén karma. (Ezért most biztos a fél spirituális világ leveszi a fejem, de kérlek értsd jól! Ne támaszkodj az ok -okozat folyamára, folytonosságára, amivel csak megszokott játékaidat, történetedet fűződ tovább! Valamiért, megmondani nem tudom, de mintha ezt a karma dolgot más kontextusban élnénk meg, mint azt szándékozta megalkotója létrehozni. Nem is tudom hogyan alakult ki ez a rendszer, de biztos nem mágikus okrendszer megalkotására hivatott. Mintha önmagunkat okozóra és az ok elszenvedőjére bontanánk szét magunkat, elválasztva saját természetünktől, és cselekvőre bontva, ezt megalkotva szenved(ek/ünk) önmagunktól, magunktól. Az ok fogalmával így okozót vagy okozatot is kell alkotnunk, amely kettőséghez, belső párbeszédhez vezet. (Beszéltél már valaha magadhoz?) Mi lenne, ha magunkat nem okozóját vagy oknak fognánk fel? Ehhez viszont némi elengedés kell, megadása magunknak. Nem azt hinni, hogy azok vagyunk, aminek épp gondoljuk magunkat, -legyen az bármilyen-, hiszen ez kivétel nélkül a magunktól való elkülönüléshez vezet. Az azonosságot ketté bontó valami, ami elindít egy emberi belső hamis párbeszédet a fejünkbe. Ha pl. az érzések mögött nem egy érzőt, a tettek mögött nem egy tevőt, a gondolatok mögött nem egy gondolkodót keresnél. Ez hirtelen félelmet szülhet. Akkor le kell mondanom az érző, gondolkodó, tevő koncepciójáról!? Nem, csak más kapcsolatba kerülhetünk ezekkel.

Namaste!

Szeretlek, szeretettel ölellek!

Szép napot!

(India)