Az összehasonlítás elkülönít, avagy az emberi kapcsolatok misztériuma.

Egy kicsi kitérő itt az elején. Ha magad vagy egy csoportot összehasonlítást mással, azzal csak a bármilyen értelemben vett külömbözőségedet növeled. Ha pl. egy tradícióhoz vagy valláshoz tartozol és ez megjelenteti benned a külömbözőség, mástól másság, külömb vagyok érzetét, akkor az már csak elválaszt mástól. Ilyformán mindegy hogy egy vallásról, Hitler koncepciójáról vagy egy olasz maffiáról beszélünk. Minden esetben ők bizonyos szempontok alapján másoktól elkülönülve összetartoznak.

Nagyon meghatnak azok a helyzetek, amikor egy kapcsolódásnál, egy másik emberrel való találkozásnál és beszélgetésnél az élet szinfóniája beindul, csak egyszerűen tisztán kommunikálunk viselkedésformulák, játszmák nélkül. Hogyan is értem ezt? Hogy nincs koncepció, nem tesszük be a másik embert egy minket ért hatáskoncepcióba, vagy olyan dobozba, ahogyan őt képesek vagyunk elképzelni, érzékelni. Nem mondjuk meg egymásnak a másik dolgával kapcsolatosan, hogy mi lenne helyes, kivéve ha erre megkér.

(Ismerek olyan embert, aki azért nem mert beszélni, mert meg van győződve arról, hogy biztos félreértik azt amit mond, mást értenek és gondolhatnak alatta, mint amit mondani szeretett volna. És igaza van! Pontosan talán sohasem értjük a lelki dolgok alatt teljes körűen ua., csak a bennünk lévő érzelmeken keresztüli szemüvegen áttekintve tudjuk csak megélni, egy-egy esetet kivéve, ami maga az egység, a csodálat érzése.)

Identitás nélküliség.

Biztos találkoztál már olyannal, amikor a másik valamilyennek akart látni téged és te meg próbáltad identitásodat megvédeni. Én igen. Ha olyan hatás ér, ami az identitás képébe beleilleszkedik, akkor ezzel azonosulva öröm tölt el, ezzel nem azonosulva ellenállás keletkezik bennem és benned is. Ez akkor tűnik ki a legjobban, amikor valaki valamilyennek besorol engem, és egyféle kegyelemnek köszönhetően erre az ellenálló érzésre hamar rá tudok nézni és olyan nem számít jelenik meg bennem, nem próbálom megvédeni identitásomat, vélt formámat, hanem csak engedem a másiknak, hogy képzeljen, lásson olyannak amilyennek látni vél, amit akar látni bennem.

ACST, jut itt eszembe: Amit látunk, az már egy mélyebb gondolati kép kivetülése és azzal kapcsolatban arra törekszünk, hogy azt igazzá próbáljuk tenni. A felépített identitásunkból tekintünk a világra, és ezt is látjuk a vilagban.

“Mindenki a saját gondolati rendszerével aznosítja magát, és minden gondolati rendszer lényege az, hogy az ember egyenlő azzal, amiben hisz.”

A Valamilyen doboz: a valamilyennek gondolni a másikat.

Sokszor előfordult, hogy egy tisztább beszélgetés, akár közös sírások is voltak, és együtt vagyunk jó érzése valahogy hálával megtelten ennyi az élet, csak jó és semmit nem akarok tőle. De aztán a másiknak egyszer csak bevillant: Viselkednem kell, nem mutathatom meg magam ennyire, mit csinálok, kiterítem magam, – huha. Biztosan visszaélnek ezzel, mutatnom kell valami mást, valami szerepet, és ilyenkor a beszélgetés elkezd egy irányított, viselkedett formát felvenni ( esetleg igyekszik védekezni vagy semmissé tenni azt). Ekkor a meghitt pillanat szétesik, na vissza a valóságba érzés lesz urrá a másikon. Én meg csak pislogok, ahogyan ez elvándorol, és fájó szívvel búcsút mondok a nyitott helyzetnek. Majd ez elkezd egy társadalmi kívánt viselkedésformát felvenni. Lehet ez bármi, még maga az őszinteség játszmája is, ahol már nem adjuk meg magunkat a helyzetnek, a pillanatnyi létezésnek. Így hát vissza a bevált formákhoz! – Na, mire is van szükség ebben a helyzetben.

Amikor beszélsz valakihez, valakivel, törekedj arra, engedd el hogy a másikat valakinek akard látni, valamilyen dobozba helyezd, vagy te magad akarj látszani valamilyennek, engedd meg magadnak, hogy eddigi történetedet nem kell tovabb fűznöd, NEM KELL VALAKINEK VALAMINEK LÁTSZANI, LENNI.

Másképpen. Engedd el a valakiséget, persze ez azért nehéz, mert a környezet ezt a maga megszokásából kiindulva el is várja. Ha nem ezt teszed, furcsa képet vágnak rád, nem tud a bevált sémáihoz hozzá nyúlni és gyorsan a sémát elővenni a “sématárból”.

A belső valakiséghez kapcsolt képünk.

Belsőleg már egy kialakított képhez kapcsolódunk, és nem ahhoz a valakihez, aki éppen ott van ebben a pillanatban előttünk a jelenben. Ekkor az élet zenéje, szinfóniája, azaz a kapcsolodás nem alakul ki, mert újra csak egy belső képünkhöz kapcsolódtunk, és nem ahhoz a valakihez aki megjelent életünkben. Megengedhetjük önmagát megtapasztalni, vizsgàlódni a létben bármilyen is legyen az.

A valakiséget keressük viszonylagosságunkban, és annak fenntartásán munkálkodunk! Engedd meg a másiknak ( és magadnak is a valakiség nélküliséget vagy csak könnyedén benne táncolót), hogy nem teszed valakivé.

Engedd meg a másiknak, hogy figyelmét és a te figyelmedet nem a valakiségre és annak fenntartására helyezze! Ilyenkor ez egyben lehetőség, hogy az embertársunk nem valamit akar mutatni, hanem elkezdi felfedezni a belső valóságát, nem az identitason keresztül akar megnyilvanulni, hanem valami olyasmi, ami akkor ott meg akar mutatkozni. Engedjük az Élet áramlását, megjelenését feltételek nélkül. lyenkor mi magunk, Ő maga is meglepődik miket mond.

Mint életem jelentős eseménye, ” a vélemények szemüvege” és az anélküli élet ( valakivé válva lenni) itt is megjelenik. A valakiségnek lenni minden esetben olyan számomra, mintha mindig egy véleményszemüvegen keresztül kapcsolódnék, ez adja a viszonylagosság egyik formáját.

Legyünk mindig tudatába a valakiség táncának, érzetének. Vagyis vannak helyzetek, amikor ez eszközként lehet segítségünkre, de ezt a vélekedést, viszonylagosságot csak mint eszközt használjuk. Bár velem sokszor megesett, hogy 1-1 döntést, ha a vélemény szemüveg által látotton keresztül hoztam volna meg, akkor sok számomra is különös dolgot nem tapasztalhattam volna meg.

Az illúzió, Ne vedd magadra!

Amikor valamilyennek képzelnek engem. Pl. te ilyen, olyan vagy … anélkül hogy ismerne, vagy valóban mélységesebben látna, sokszor a helyzetben az adott, felvett szerepet látjuk. Ilyenkor még azt is “tudjuk egymásról” ( idegen emberként is) mit tud vagy mit nem a másik.

Még spirituális vezetőkkel is megeshet, hogy nem ismerve a másik valódiságát már futószallagon el van döntve, hogy Ő hol tart, mit tudhat vagy nem tudhat, ezzel megakadályozva azt, hogy kiáramoljon belőle, ami eleve benne van. Lehessen az bármilyen. Nem a tanult, olvasott vagy menet közben felszedett dolgokra gondolok, hanem ami minden ok nélkül megjelenik embertársunkban.

Engedni és megengedni a változást

Az állandó változás közepette, -ami folyamatos – engedjük meg neki, hogy bármilyenné változhasson. Megengedni nem gondolni valamilyennek a másikat, ezzel nem zárod be az állandóságba, és megengeded neki, hogy olyan legyen amilyen éppen akar lenni, vagy ami éppen meg akar nyílvánulni.

A csodák tanítása 135 “A tervezgető elme megtagadja a változás lehetőségét . A múltban tanultak válnak jövőbeli céljai alapjává.” … nem engedjük hogy a “jövő semmiben ne hasonlítson a múlthoz”, ne a hiedelmeid folytatása legyen benned egy megújult formában, hanem lehessen az ami lenni akar, bármi a múlt íze nélkül. Megtanulhatjuk megengedni semmilyennek lenni, a változás gyönyörét és tapasztalatát engedjük megélni, megtörténni. Megengedhetjük olyanná lenni, amilyen épp akar lenni.

Összefoglalva, lehetőleg ne írjuk le előre meg később sem, hogy ő ilyen vagy olyan…, akiben benne van a változás lehetősége, ha te ragaszkodsz a személyiségedhez, legalább mást ne csomagolj be egy adott személyiségbe, engedd hogy bármilyen lehessen.

Valakit valamilyennek gondolni, tartani a változás lehetőséget vesszük el tőle. Megragadjuk, valamilyenné akarjuk tenni vagy tartani. Engedjük bármilyennek lenni, a valamilyenség ragaszkodása nélkül. Engedd, hogy más lehessen mint amibe be akarod csomagoni őt, elhelyezve korábbi tapasztalataink koncepciói között, ne vetítsük másra személyes történetünk észeit. A személyes valamilyennek képzelve magunkat és ehhez a személyes történethez keresünk szereplőket magunk köré, magunkat ebbe beleképzelve. A valakit keresve a másikban, az önmagunkat keresve a másikban képpel ruházzuk fel. Ha a számunkra tetsző dologgal ruházzuk fel a másikat, akkor egyre jobban ragaszkodunk hozzá, abból többet akarunk, és azt hitetjük el magunkkal, hogy akkor érzem jól magam, ha vele vagyok, ezzel kizárva bárkivel békés kapcsolat lehetőségét is. Ilyenkor mindig vele akarok lenni. Ez származhat az elfogadásból, a kapott szerető figyelemből…Ezt a személyes valakit könnyebb így fenntartani , így a másikat is valakinek kell folyamatosan fenntartanom, és ezzel felruházom egy személyes képpel, hiszen ezt formáztuk, csiszolgattuk éveken át, amely szinte egy élő képpé alakult át. De ki az, aki ezt az elő képet alkotja es folyamatosan formálja, igyekszik fenntartani és egyféle történetté áll össze, amely arra késztet, hogy tovább formálja eme történetet. Sokszor erre a történetre vagyunk kíváncsiak a másikban is.

Kiépve ebből a képből, ha már nem képzelem személyes magamat valamilyennek, akkor már nem ezt látok, nem ezt a filmet nézen a fejemben, hanem mintha egy kapu lenne az élet meglátására, egy teljesebb mélységesebb létezés tapasztalata. Olyasmi, minha azonosulás nélkül ismerjük meg önmagunkat, nem a gondolatok és az érzéseken keresztül.

Az élet zenéje, szinfóniája:

Az élet zenéje, szinfóniája pont ettől a változatostól érzékelhető jól. Olyan szabadon áramló kapcsolódás az egyik embertől a másikhoz annak akarata nélkül, hogy ragaszkodnánk az előző jónak megítélt kapcsolódáshoz, csak engedjük magunkat a következő kapcsolódáshoz áramlani, talán magunkat is keresve a másikban ne akarjunk valamilyen képet fellelni vélni. Az élet zenéje, mint a zene, amely a változó hangoktól szép, nem egy sípoló változatlan hang. A nem valakit keresve a másikban és nem ragaszkodva a másikhoz lenni, a hangot nem megragadva lenni és engedni a következőt megjelenni. Ha ezt nem engedjük meg, a másikat csak szelektíven érzékeljük, ezért nem is vagyunk képesek a másik embert teljeségeben érzékleni, hanem csak a saját gondolatképünkön keresztül, amit keresztül kasul átjárt a véleményünk, az ehhez való viszonylagosságunk, és magát, amit érzékelni vagyunk képesek, azt is ezen vélemény szemüvegre szűkítettük le egyféle szelektív látásmódra. Ha nem ragaszkodunk saját gondolatainkhoz, akkor megszűnik egyféle erőfeszítés lenni a gondolatainkhoz viszonyulva. Lehullhat a vélemény szemüvegünk, megszűnhet a szelektálás és egyféle csend léphet eme vélemények helyére. Amikor a világra nem a viszonyulás, viszonylagosság és a véleményszemüvegen keresztül tekintek rá.

Mint amikor észrevesszük a csendet, a szünetet 2 gondolat között, ha nem igyekszünk valmilyen viszonyba kerülni velük, egyszercsak megjelenik valami addigi ismeretlen.

Valakiség megvédése.

Ugyan ki védekezne, ha nem hinné azt, hogy támadás érte! Hogy azt valósnak látja/ véli és védekezéssel valamit magamból megmenthetek-e vagy sem az mindegy. A védekezés félelem valamitől, a fenyegetettség érzésének fentartója.

Engedni a másiknak olyannak lenni amilyen, engedni változni és bármivé válni, valamint megengedni magunknak is bárminek lenni a fenyegetettség érzete és a védekezés kényszere néljül.

Ha a másik valamilyennek akar látni minket, engem csak a védekezést erősíti bennünk, bennem. Azzal tudjuk saját védekezésünket letenni, ha mi emberek segítjük egymást, hogy a másikat nem akarjuk valamilyennek betudni, látni és abba belefixálni, vagyis egy fix képet kialakítani róla, a valamilyenség dobozába bezárni!

Vágyódunk a másikra, mert eme formát a másik emberhez való kapcsolódások keresztül tudjuk megtapasztalni. Képzeld el, ha egy dzsungelban nőttél volna fel. Nem ismered milyen egy ember és soha senkivel nem találkoztál, nincs másik ember. Csak Te vagy. Akkor ki lennél, ki és milyennek ismernéd meg magad? Ekkor kinek hinnéd magad?

Szép napot!

Szeretettel ölellek!

Namaste!